Nézem a tévében a Külügyminisztérium volt államtitkárának elgyötört arcát, az ölében lévő ridikült görcsösen szorító kezét, a szeméből lassan gördülnek a könnyek. A tárgyalóterem félig üres, csak a vádlottak hozzátartozói várják lélegzet-visszafojtva az ítéletet. Visszaemlékszem a hét évvel ezelőtti képsorokra, amikor az ápolt, jól öltözött asszonyt kamerák kereszttüzében, bilincsbe verve vezették el a rendőrök, mert azzal gyanúsították, hogy bűnt pártolt és hűtlenül bánt az állam vagyonával. A bíróság most ítéletet hirdet, a moszkvai külképviselet ingatlaneladásának ügyében megvádolt hét kormánytisztviselőt bűncselekmény hiányában jogerősen felmenti. Ott ülnek a pulpitus előtt a korábbi vádlottak, van, aki elégedetten, van, aki közönyösen, és van, aki magába roskadva fogadja a felmentő ítéletet. Hét emberi sors, hét tönkretett élet. És nem ők az egyedüliek.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A 2010-es kormányváltást követően tomboló „csontvázkeresési” láz hevében Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos kezdeményezésére 1442 esetben indult vizsgálat magas beosztású köztisztviselők, állami tulajdonú cégek és önkormányzati vezetők ellen. Akkoriban minden hírműsor azzal a látványossággal kezdődött, hogy a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány vagy a Fővárosi Önkormányzat néhány tisztségviselőjét bilincsbe verve elvezetik a rendőrök. És a tévékamerák minden esetben csőre töltve várták a pillanatot, amikor az egész ország szeme elé tárhatják, ahogyan a porig alázott tisztségviselőket vezetőszíjon vonszolják ki a rendőrök munkahelyükről vagy lakásukból. Mert furcsamód a média munkatársai mindig tudták, hogy mikor és hol kezdődik az újabb pankráció.
A jobboldali pártok szavazói elégedetten dőltek hátra foteljeikben abban a biztos tudatban, hogy végre a rossz elnyeri méltó büntetését, a baloldali és a liberális párt támogatói pedig kétségbeesetten és szégyenkezve szembesültek a képsorokkal, amelyek mind-mind azt demonstrálták, hogy – afféle titkos bűnpártolóként – voksaikkal csalókat, tolvajokat, bűnözőket segítettek hatalomba. És arra gondoltak, mindegy, hogy mi történik, csak legyen vége már.
Az egymást váltó két elszámoltatási biztos által elindított csaknem ezernyolcszáz vizsgálatból mindössze az ügyek három százalékában, hatvanegy esetben született büntetőfeljelentés, ám ezek közül huszonnégyben már a vizsgálati szakaszban megszüntették a nyomozást, és mindössze hét esetben – az ügyek 0,3 százalékában – történt vádemelés. A kormányváltás idején Lázár János által emlegetett „tizenhárom legmocskosabb ügy” többsége a bírósági szakba sem jutott el, amelyekben pedig vádat emeltek, ott bűncselekmény vagy bizonyítottság hiányában felmentették a vádlottakat. A megvádolt nagyvadak közül Gyurcsányt még a vádlottak padjára sem sikerült ültetni, Juhász Ferencet, Szilvásy Györgyöt, Molnár Gyulát, Weinek Leonárdot, Laborc Sándort pedig felmentette a bíróság. Abban az egy-két ügyben pedig, amelyben részben megállapították a bűnösséget, a kormánypropaganda által beharangozott évtizedes büntetések helyett vagy felfüggesztett, vagy az előzetes letartóztatás idejével azonos időtartamú börtönbüntetést szabott ki a bíróság.
Pedig – amint az előzetes letartóztatásba helyezett vádlottak beszámolóiból kiderül – a nyomozók mindent megtettek annak érdekében, hogy börtönbe juttassák a baloldali és a liberális párt néhány vezetőjét. Nem riadtak vissza a vádlottak zsarolásától, fenyegetésétől és attól sem, hogy megfosszák őket a tisztességes eljáráshoz fűződő alapvető állampolgári jogaiktól. Ám a törvénysértő módszerekkel kicsikart vallomásokra épített vádak a bíróság előtt gyorsan összeomlottak, vagy a vádlottak maguk vonták vissza ezeket, vagy a tárgyalás során olyan ellentmondásokba keveredtek, amelyek nyilvánvalóvá tették a vallomások megalapozatlanságát.
Így azután, hét évvel a kormányváltás után, feketén-fehéren bebizonyosodott, hogy az „elmúltnyolcévezést” megalapozó elszámoltatás nem szolgált más célt, mint a politikai ellenfelekkel való leszámolást.
Orbán Viktor miniszterelnökké választása után kijelentette, hogy „az elszámoltatást azért kell véghezvinni, hogy még egyszer senkinek se fordulhasson eszébe a közpénzeket különféle trükkökkel kitalicskázni”. És talán az elszámoltatás kudarca is bátorítást ad ahhoz, hogy 2010 óta a kormánypártok családtagjai, barátai és az újonnan kinevezett oligarchák korábban soha nem tapasztalt lendülettel tolják ki az adófizetők pénzétől roskadozó talicskákat.
1956. október 6-án Rajk László és mártírtársai újratemetésén 350 ezren vettek részt, a sírokra helyezett koszorúk mindegyikére azt írták, hogy „soha többé”. A gyászoló tömeg azt üzente a hatalomnak, hogy Magyarországon soha többé ne legyenek koncepciós perek, politikai okok miatt ne hurcoljanak meg és ítéljenek el ártatlan embereket. Aztán eljött az ’56-os forradalom és a leverését követő újabb koncepciós perek. Nagy Imre és mártírtársai 1989-es újratemetésekor ismét azt reméltük, hogy többet nem lesznek politikai haszonszerzés által motivált kirakatperek Magyarországon, nem fordulhat elő, hogy a rendőrség és az ügyészség politikai szempontok által vezérelve végezze munkáját. Tévedtünk.
A bíróságok ma még a hatalom elvárásaitól függetlenül hozhatnak döntéseket, ezért nem került börtönbe sok száz ártatlanul megvádolt és meghurcolt ember. Az életüket azonban végérvényesen és visszavonhatatlanul tönkretették, és ezért a felmentő ítéletek sem kárpótolhatják őket. De vajon el fogja-e egyszer valaki számoltatni azokat, akik mindezért felelősek?