A pestises sertéskolbásztól a mobilokig

Közben azután valami mégis bevillanhat nála a muszlim kultúra mivoltáról („Ha államtitkárnak mész, és nem tiszteled mások kultúráját, legalább tudjál róla!” – figyelmeztethetné őt egy kék hátterű plakát), ezért a sertéskolbászos szendvics képét gyorsan kicseréli a fertőzött zöldségekére, de ettől a lényeg nem változik. Az ő, mélyen civilizáció alatti gondolkodásában a menekültek azok, akik ide érkezvén hazai szendvicseket osztogatnak nekünk, hiszen ezeket már az afgán határoktól cipelik magukkal, elvonva az ételt akár az éhes kisgyerekeik szájától is. Kivéve, ha a velük oly jóságos Szerbiában nyomták a kezükbe, mert akkor onnan hozzák.

Az államtitkár és általában az orbanista politikai elit iszonyatos, a butaságot a gonoszsággal egyesítő gondolkodásmódja természetesen sikeresen aktivizálja az amúgy bizonyára jóravaló, de hasonló fantáziálási perverziókra hajló polgártársainkat. Akik aztán annyira természetesnek tartják ezt a gondolkodást, hogy még a Klubrádióba is betelefonálnak, amely pedig elvileg nem az ő esetük, hiszen egyértelműen beállt a migránsok megsegítésébe: adományokat gyűjt és szállít a rászorulóknak, valamint éjszakai tudósítást készít a Nyugatinál zajló, botrányos eseményekről (a migránsokat az ítéletidőben nem engedik vissza éjjel a pályaudvarra, miközben az állam egyéb, fedett helyiségről sem gondoskodik, két vonat között.)

Szerdán egy agyament férfi mégis itt, a Drágabolgárúrban tartotta fontosnak elmondani: „Ezeknek mobiljuk van, meg dszípíeszük, tudják, mit akarnak, és különben is, Orbán a háttérben megegyezett a…”.

Normális országban ezt az elmebajt nem csendben hallgatják, hanem rögtön a „mobiltelefonjuk van” kifejezésnél udvariasan megakasztják az agymenés-folyamatot, és igenis kérdésekkel zaklatják azt, aki ennél jóval nagyobb zaklatásokat is megérdemelne. Hát akkor tessék, mondja már el, hogy érthető legyen, mit képvisel: Miért érdekes az, hogy mobiljuk van? Mit akart ezzel kifejezni? Mit szimbolizál az ön fejében a dzsípiesz és a mobil? Egy jól felszerelt, ellenséges hadsereg fegyverkészletét, vagy inkább a menekülést hiteltelenítő jólétet és gazdagságot? Esetleg együtt a kettőt? Egyébként olyat még nem tetszett hallani, hogy gazdagoknak is menekülniük kellett, és földönfutókká váltak, egy háború miatt?

A kérdések nálunk nem hangzottak el, és a Klubrádió Megbeszéljük című műsorát hallgatóknak sokadszorra kellett az agyvérzés határaira kerülniük a műsorvezető kóros simulékonysága miatt. A műsorban annak vezetője egyetlen, olyan dimenziót sem villantott fel, amely a helyére tette volna a betelefonáló torz képeit a migránsokról. Rezzenéstelenül ott maradhatott a levegőben a kérdőjel, amelyet a dszípíeszek és mobilok tettek ki, a migránsok menekült voltának hitelessége mögé.

Az embernek az az érzése: Bolgár György vagy tényleg nem tudja (ezt nehezen hiszem), vagy valami miatt úgy tesz, mintha nem tudná, hogy hol, mire, miből és milyen körülmények közt használják a mobiljukat nálunk a menekülők. Ami egyébként valóban lényegtelen, csak a végeredmény a fontos, ami pedig az, hogy így a hallgatói tőle illetve az általa vezérelt beszélgetésből csak annyit tudtak meg a témában, amennyit a torz gondolkodású betelefonáló velük közölt. Vagyis hogy a migránsoknak mobiljuk van és dszípíeszük, ami erősen kétessé teszi, hogy földönfutók lennének, hiszen jómódúak.

Oké, akkor nézzük meg legalább itt, hogy mit is jelent ebben az eseménysorban a mobil.

A például a tálibok uralta Afganisztánból érkezőket segítő civilek – migszolosok, mig-aidesek (A Migration Aid fészes csoport tagjai) – tapasztalatai szerint az első hullámban a viszonylag jómódúak jöttek, akiknek volt mit eladniuk, tanultak, jól képzettek és a gyerekeikkel együtt jól beszélnek angolul. A nők fülén látható, üres lyuk is jelzi: az ékszereiktől is meg kellett válniuk ahhoz, hogy útnak indulhassanak. Ők azok, akiknek út közben a helyzetüket kihasználó taxisok, embercsempészek nyugodtan hazudhatták, hogy nálunk nyolc-tízezer forint egy sim-kártya – honnan ismerhetnék az itteni árakat? És bár nem tudhatják, hogy mennyi időre kell még beosztaniuk az eladott házuk, ingóságaik ellenértékét, kifizették ezeket az összegeket, mert létkérdés számukra, hogy kapcsolatba tudjanak lépni a többiekkel. Akár a még otthon lévő, vagy szintén úton lévő rokonaikkal, akár azokkal, akik esetleg Nyugat-Európában várják őket, munkalehetőségekkel és további kapcsolatokkal.

És azok is ők, akiket Szerbiában maguk a rendőrök vertek félig agyon és fosztottak ki, úgyhogy bizony köztük is volt olyan, nem egy, akinek már a magyar civilek vették meg a saját pénzükből a sim-kártyákat.

Nem mellesleg a magyar állam helyett. Amely ugyan szépen elkönyvelte az EU-ból érkező milliókat, de ezekből még véletlenül sem költött arra, hogy miután a határon elkapta őket (igen, sokuknak nincs sem útlevelük, sem vízumuk, mert az otthoni körülményeik nem tették lehetővé, hogy ilyet szerezzenek), a huszonegyedik századhoz méltó módon gondoskodjon róluk. Nem ad nekik egy buszjegyet a szegedi menekülttáborig (olykor azt sem mondták meg nekik, hogy van odáig busz, ezért gyalog tették meg a több mint tizennégy kilométeres utat!), és akiket Szegeden átirányított mondjuk a Debreceni menekülttáborba (230 km), azok számára nem buszokat bérel, hanem megegyezik a MÁV-val, hogy ingyen felutazhatnak Budapestre (173 km), majd onnan vissza Debrecenbe (231 km). Inkább kifizeti a 174 km-es plusz utat, csakhogy érvényesítse a koncepcióját – „menekültek tűrhetetlen inváziója teszi tönkre az egész országot, népvándorlás van!” –, és megmutassa a főváros népének is, hogy íme, ezek már Budapestet is ostromolják.

A Bevándorlási Hivatal – amelynek munkaköri kötelessége lenne a minimális információkkal és több nyelvű ismertetőkkel segíteni a migránsokat –, kizárólag magyar nyelvű igazolásokat ad ki nekik arról, hogy 48 ill. 72 órán át legálisan tartózkodnak a városokban, amíg el nem érik a számukra teljesen átláthatatlan csatlakozásokat.

Menetrendeket, pastu, fárszi és egyéb, arab nyelveken is beszélő tolmácsokat a civilek küldtek melléjük. A BKV-jegyeiket is ők veszik meg, a saját zsebükből, és akinek már lemerült a mobilja, annak is ők segítenek. Vagy úgy, hogy a saját mobiljukat adják kölcsön, de olykor úgy is, hogy vesznek további készülékeket, amelyek hátára vékony papírcsíkokon felragasztják a saját számot. A mobilt feltöltik 2000 forinttal – ez külföldre maximum két, röpke telefon arról, hogy „életben maradtam”, „táborba megyek, nem tudom, meddig”, „tartsatok ki” –, és ezt adják az érkezők kezébe. Remélve, hogy egy következő állomáson egy következő civil önkéntes majd ugyanezt teszi.

A most érkező hullám már a láthatóan szegényebbeké: úgy látszik, a politikai krízis mára eszkalálódott annyira, hogy ők következnek. Nekik otthon sem volt semmijük, egész életükben csak a túlélés volt a programjuk, nem tudtak mit eladni az úthoz. Nincs annyi pénzük – sőt, valószínűleg semennyi pénzük nincsen –, hogy mobilt vegyenek, de a segítőktől sem kérnek kölcsön. Mire is kérnék? Többségüknek már senkije sincs, akinek szólhatna, egyáltalán. A lábukon iszonyú sebek, a csontjaik deformálódtak a képtelen, szerbiai gyaloglásoktól. Az egyikük tizenhat éves, és se anyja, se apja – mindüket a szeme láttára gyilkolták meg, a testvéreivel együtt, de ez nem az el camino, hogy a gyászával foglalkozhasson. Valami cipőféle kéne most neki. A másikuk már majd’ megőrül a fogfájástól, de egyelőre ott kell álldogálnia a Nyugati előtt, meg kell várnia a debreceni személyt. Kapott egy doboz advilt, nem épp a legcélirányosabb, de legalább a gyulladás nem terjed tovább, mondjuk az arcüregére.

Szerencsére az önkénteseknél van mobil, gyorsan fel a fészre, gyorsan nyomni a kérdést: ki ismer olyan fogorvost a mig-aidesek közül, aki hajlandó a két vonat közt, éjszaka fogadni egy afgánt, akivel aztán meg is értik egymást?

És találnak ilyet, hála a mobil istenének.

Ami azonban épp hogy korrigálni képes mindazt a gyalázatot, amit Magyarország államának viselkedése, na meg az a rengeteg, reflektálatlanul hagyott mocskos beszéd jelent, a rádiók megannyi csatornáján, és ami a legkétségbeejtőbb: még az amúgy normálisokén is.

Lévai Júlia