Kutyagumi és társadalom
2016.05.20 08:56
By: Ceglédi Zoltán
Utálom ezt a finomkodó megfogalmazást, de a címben mégsem írhatom úgy, ahogy igazából gondolom. Kutyaszar, huhh, kimondtam. Erről lesz most szó, illetve nem kizárólag, ne ijedjenek meg. Városi kutyások alapélményét transzponáljuk majd, míg eljutunk odáig, hogy van itt egy, a megváltoztathatatlanság általános érzése által táplált, önző apátia az országban.
Akinek nincs kutyája, vagy szerencsés módon kertes háza van, talán nem is tudja, sokszor milyen logisztikai feladat a városlakók számára, hogy a kutya emésztéséhez és kiválasztásához kapcsolódó processzusoknak megfelelő helyszínt találjanak. Ahány kutyafuttató, annyiféle: kisebb, nagyobb, fás vagy kopár, kicsike csík a parkból lekerítve vagy normálisabb méretű, tehát a szó eredeti jelentését közelítő módon a kutyának futásra is lehetőséget adó. Amiben közös, hogy a kutya itt végzi el a dolgát - felelős gazdik és jól nevelt kutyák esetében. Tekintsük most ezt alapnak, ha kérhetem, és még ne nyissunk vitát azokról a bunkókról, akik a járdán hagyják a kutyaürüléket.
Pláne, hogy most azokról akarok beszélni, akik a futtatón. Ott, ahova pottyant. Pedig a futtató nem egy öntisztuló, nagy, nyilvános vécé. A futtató egy arra alkalmas helyszín, ahol a kutya elvégezheti a dolgát, a gazdi pedig azt azon nyomban összeszedi, és az e célból elhelyezett tárolóba teszi. Mondjuk azt, hogy paralel a metódus azzal, ahogy otthon a vécét lehúzzuk.
Vannak azonban, akiknek szó szerint túl büdös ez a feladat. Igen, van kutyájuk, igen, leviszik a futtatóra - de mindent elkövetnek annak érdekében, hogy "ne vegyék észre", ha az épp a dolgát végzi. Egyenként tudnék felpofozni (bocs, ilyenkor tényleg dühös leszek) minden olyan gazdit, aki a futtatóra érkezve azonnal leül a padra, belebújik a telefonjába, és látványosan ignorálja a kutyát. Túl azon, hogy ez veszélyes (mert összeehet valami vacakot a kutya, vagy épp a gazda későn veszi észre, ha az állat konfliktusba kerül más kutyával vagy gazdával), elképesztően szemét dolog is: mivel ő "véletlenül" pont nem vette észre, hogy a kutya odacsinált valahova, ezért aztán nem is kell összeszednie. Ugyanígy hülyét kapok azoktól, akik a kutyának háttal állva nagy trécselésbe kezdenek, jaj, hát nagyon elfoglaltak, ha-ha-ha, kacc-kacc, olyan érdekes a történet, nem figyelt oda, míg a kutya a másik sarokban a szükséges output-eljárást lebonyolította.
Ilyenkor a kutya és a gazdi megy, a szar marad. Egyre több - illetve akkor nem, ha vannak olyan önkéntes hülyék, akik az erre rendszeresített lapáttal időről-időre körbejárnak, és összeszedik a másét is, nem csak a saját kutyájuk piszkát. Csak ugye, ezzel (mondom ezt magamnak is, aki szintén felelősséget érez a futtatónk rendje iránt, ezért körbe-körbejárok a lapáttal), szóval ezzel csak megerősítem a szemétládákat abban, hogy jól teszik, potyázzanak a potyogtatással, mert majd más megoldja. Lehet így csinálni legközelebb is. Van persze, hogy kedvesen ("adhatok egy zacskót?"), vagy kevésbé kedvesen szólok a bujkáló gazdának, de abban sincs köszönet. A rajtakapottak agresszív ellen-dühével reagál, tagad, visszaszól, vagy csak sértetten lelép. Zokon veszi, hogy figyelmeztetem: lebukott; odapiszkít, de a többiektől várja, hogy megoldják.
És ez nem csak a kutyafuttatón van így. A magyar társadalom hosszú évtizedekig azt tanulta-szokta, hogy a "közös" olyan dolog, amiből kivenni szokás, amiből előnyöket szerzünk, de nem építjük, nem gondozzuk. A szolidaritás, az aktivizmus, a közösségért való felelősségvállalás szintje elképesztően alacsony. Előre beárazzuk, hogy ami mindenkié, az senkié, és bölcsen citáljuk, hogy a közös ló meg az ő háta. Ritka a kivétel, becsüljük meg mindet.
Itt pedig a megoldási javaslatnak kéne következnie. Rossz konkrét ötletem lenne rengeteg, mint az egyéni felelősséget erősítő, minimális belépti díj a futtatóra (amolyan vizitdíj), vagy egy kigyúrt "népszavazási szakember", aki a távozni készülő gazdi kapucnijába helyezi az elhagyott végterméket. De van már egyFacebook-csoport is, amelyik dokumentálja azokat, akik úgy hagyják ott az eb szarát, mint eb a szarát.
Tüneti kezelés mind, az a baj. Hogy magyarázni kell, az a baj. A megoldás ugyanis egy olyan új társadalom, amelynek tagjai büszkék és vigyáznak mindarra, ami közös. Akiknek igenis nem mindegy. Akik azt is a "nevükre veszik", amit nem lehet hazavinni. A megoldás az, hogy ne a félrenézés kultúrája terjedjen, hanem a felelősségvállalásé. Különben egy idő után térdig járunk majd az ürülékben - az is, aki otthagyta, és az is, aki szótlanul végignézte.
Pláne, hogy most azokról akarok beszélni, akik a futtatón. Ott, ahova pottyant. Pedig a futtató nem egy öntisztuló, nagy, nyilvános vécé. A futtató egy arra alkalmas helyszín, ahol a kutya elvégezheti a dolgát, a gazdi pedig azt azon nyomban összeszedi, és az e célból elhelyezett tárolóba teszi. Mondjuk azt, hogy paralel a metódus azzal, ahogy otthon a vécét lehúzzuk.
Vannak azonban, akiknek szó szerint túl büdös ez a feladat. Igen, van kutyájuk, igen, leviszik a futtatóra - de mindent elkövetnek annak érdekében, hogy "ne vegyék észre", ha az épp a dolgát végzi. Egyenként tudnék felpofozni (bocs, ilyenkor tényleg dühös leszek) minden olyan gazdit, aki a futtatóra érkezve azonnal leül a padra, belebújik a telefonjába, és látványosan ignorálja a kutyát. Túl azon, hogy ez veszélyes (mert összeehet valami vacakot a kutya, vagy épp a gazda későn veszi észre, ha az állat konfliktusba kerül más kutyával vagy gazdával), elképesztően szemét dolog is: mivel ő "véletlenül" pont nem vette észre, hogy a kutya odacsinált valahova, ezért aztán nem is kell összeszednie. Ugyanígy hülyét kapok azoktól, akik a kutyának háttal állva nagy trécselésbe kezdenek, jaj, hát nagyon elfoglaltak, ha-ha-ha, kacc-kacc, olyan érdekes a történet, nem figyelt oda, míg a kutya a másik sarokban a szükséges output-eljárást lebonyolította.
Ilyenkor a kutya és a gazdi megy, a szar marad. Egyre több - illetve akkor nem, ha vannak olyan önkéntes hülyék, akik az erre rendszeresített lapáttal időről-időre körbejárnak, és összeszedik a másét is, nem csak a saját kutyájuk piszkát. Csak ugye, ezzel (mondom ezt magamnak is, aki szintén felelősséget érez a futtatónk rendje iránt, ezért körbe-körbejárok a lapáttal), szóval ezzel csak megerősítem a szemétládákat abban, hogy jól teszik, potyázzanak a potyogtatással, mert majd más megoldja. Lehet így csinálni legközelebb is. Van persze, hogy kedvesen ("adhatok egy zacskót?"), vagy kevésbé kedvesen szólok a bujkáló gazdának, de abban sincs köszönet. A rajtakapottak agresszív ellen-dühével reagál, tagad, visszaszól, vagy csak sértetten lelép. Zokon veszi, hogy figyelmeztetem: lebukott; odapiszkít, de a többiektől várja, hogy megoldják.
És ez nem csak a kutyafuttatón van így. A magyar társadalom hosszú évtizedekig azt tanulta-szokta, hogy a "közös" olyan dolog, amiből kivenni szokás, amiből előnyöket szerzünk, de nem építjük, nem gondozzuk. A szolidaritás, az aktivizmus, a közösségért való felelősségvállalás szintje elképesztően alacsony. Előre beárazzuk, hogy ami mindenkié, az senkié, és bölcsen citáljuk, hogy a közös ló meg az ő háta. Ritka a kivétel, becsüljük meg mindet.
Itt pedig a megoldási javaslatnak kéne következnie. Rossz konkrét ötletem lenne rengeteg, mint az egyéni felelősséget erősítő, minimális belépti díj a futtatóra (amolyan vizitdíj), vagy egy kigyúrt "népszavazási szakember", aki a távozni készülő gazdi kapucnijába helyezi az elhagyott végterméket. De van már egyFacebook-csoport is, amelyik dokumentálja azokat, akik úgy hagyják ott az eb szarát, mint eb a szarát.
Tüneti kezelés mind, az a baj. Hogy magyarázni kell, az a baj. A megoldás ugyanis egy olyan új társadalom, amelynek tagjai büszkék és vigyáznak mindarra, ami közös. Akiknek igenis nem mindegy. Akik azt is a "nevükre veszik", amit nem lehet hazavinni. A megoldás az, hogy ne a félrenézés kultúrája terjedjen, hanem a felelősségvállalásé. Különben egy idő után térdig járunk majd az ürülékben - az is, aki otthagyta, és az is, aki szótlanul végignézte.