Hol az út vége?
Mintha megváltozott volna valami.
Mintha már csak Lázár szürreális vigyora és Kósa retardált mondatai emlékeztetnének az elmúlt tíz évben mindig győztes Fideszre. Ádert megsemmisítette az utca nyelve, Orbánból hetek alatt az lett, ami: orosz helytartó, az ország árulója. Volt két nagy bukta, a kvóta- és az olimpiai népszavazás, őket gyalázza a főváros legkíméletlenebb, legpimaszabb közössége, a közügyekbe végre beszállt ifjúság, saját táborukból is mind többen fordulnak ellenük, és még az Orbán-függő Tölgyessyn is érezhető némi elbizonytalanodás. Mi ez, ha nem zuhanás, kéz a kézben az általuk tönkretett, halálra ítélt országgal?
Kritikus év következik.
Orbán Magyarország örökös elnöke, uralkodója akar lenni, a Várban akar lakni, miközben tovább szórja a milliárdokat Felcsúton, ami már szintén egyedül az övé… egyszerűen elveszi magának, amire szüksége van. Életmódjává vált az országon élősködni, és akár az alkoholista az ivást, ő sem fogja ezt magától feladni. Kérdés, hogy adott esetben meddig hajlandó elmenni. Ha már nem lát más lehetőséget, meri-e majd ő is alkalmazni példaképei, az orosz és a török elnök brutális módszereit? Börtön, gyilkosság, hadsereg bevetése.
A rezsim minden hitelét elvesztette, a valóság tagadásába beleragadt hívein kívül már mindenki látja, kik és mifélék ezek az emberek. Értik, hogy náluk eltökéltebben, aljasabban, sunyibb eszközökkel ritkán gyötörnek népet. Ezért legitimitásuk utolsó megmaradt morzsája a 2006 utcai eseményeinek emléke, az, hogy ők mindeddig nem alkalmaztak erőszakot – igaz, nekik nem is nagyon lett volna miért.
Ezt az utolsó, még javukra írható mentséget veszítenék el, ha a „békés keresztény emberek viszkető tenyere” mégis beindítaná a vízágyúkat és az újonnan vásárolt gránátvetőket. Jól meg kell hát ezt Orbánnak gondolnia. De akármi jár is a fejében, muszáj időt nyernie, még legalább egy évet, mert akkor egy újabb választási győzelem valóban akkora „erkölcsi felhatalmazást” adna neki, ami után, ha akarja, akár a pokol kapuját is megnyithatná.
És megnyitná?
A válaszhoz hadd hozzam, ide „A térkép és a táj” című Michel Houellebecq regénynek azt a részletét, amelyben a beszélgetők felidézik, milyen jellemzést adott a legendás francia politikai gondolkodó, Tocqueville a fájdalom, magány és borongás költőjéről, a kortárs Lamartine-ről. „Nem is tudom, hogy az önző becsvágyak világában, amelyben éltem, találkoztam-e valaha is olyasvalakivel, akitől nála idegenebb lett volna a közjó fogalma. Temérdek olyan embert ismertem, aki habozás nélkül felforgatta volna az országot tulajdon felemelkedésének az érdekében: a mai időkben mindennapos az ilyen perverzió. De ha nem tévedek, Lamartine volt az egyetlen, aki puszta unalomból is képes lett volna vérbe és lángba borítani a világot.” (Ádám Péter fordítása)
Szóval akadnak ilyen szörnyetegek.
Vajon mit mondana ugyanő a mi kicsit sem poétikus, viszont a közjó fogalmát hasonlóképp nem ismerő miniszterelnökünkről?