Március 26-i számunkban közöltük Mester Ákos Mi lesz? című írását, amely arról szólt, hogy a jelenlegi hatalommal, illetve egy esetleges Fidesz–Jobbik-összekapaszkodással szemben szükségszerűen kialakul egy „érzelmi nagykoalíció”. Az írást vitaindítónak szántuk, és azt kérdeztük a demokratikus oldal politikai elemzőitől, publicistáitól: szerintetek? Eddig Vári György, Csepeli György, Kéri László, Ceglédi Zoltán, Lakner Zoltán, Kovács Zoltán, Révész Sándor, Vásárhelyi Mária, Heller Ágnes, Koltai Tamás, Bolgár György, Szelényi Iván, Ungvári Tamás, Németh Péter, Péterfy Gergely, Kerékgyártó István, Róna Péter, Angyal Ádám, Ripp Zoltán és Paul Lendvai hozzászólását közöltük.

Elég volt ebből. A politika célja – jegyzem meg nagyon halkan – nem a személyes jólét; a politikus nem magának szerez. Az államférfi/államasszony még csak nem is a pártjának.

Két kérdés fölött kell gondolkodnunk. Mit szeretnénk, és hogyan is szeretnénk elérni ezt a valamit, amit szeretnénk? A két kérdés összefügg, és csak látszat, hogy az elsőre olyan nagyon könnyű a válasz. Nem hinném, hogy kevesebbel beérhetnénk, mint hogy szabad országban éljünk.

Akinek nem inge, ne vegye magára, de sok befolyásos ellenzéki politikus számára – nekem legalábbis úgy tűnik – ezek a kérdések még csak nem is léteznek. Pedig tudniuk kellene, hogy a szolgákat néha fel lehet szabadítani. Bizonyosan csak szabad ember munkálkodhat a mások szabadságért.

Elég közelről láttam az ORTT körül az úgynevezett „baloldal” éjsötét egylépéses sakkozóit, akik – miközben mindent elveszítettek, ide értve személyes jólétüket – semmibe vették a szabadságjogokat. Azután, ahogy azelőtt is, pergett a film, az unalmas történet: Egyenlítő bloggal, Pásztor Alberttel, menekültek elleni gyűlöletkampánnyal, duzzogással, olimpiával, a Fidesz tányérnyalóival, a hülyeség tombolásával. Kérdés, hogy mindez emberi hibák egyszerű összege, vagy a történelem keze.

A Fidesszel, a NER-rel szemben a kompetenciakritika elégtelen. Csakis a rendszerkritika hozhat eredményt. Ha a baloldal azt mondja, hogy még jobb cigánygyűlöletben, korrupcióban (azaz például olimpiarendezésben), akár ha azt is mondja, becsszóra kevesebbet lopna, az szánalmas, reménytelen. (Mellékhang: az MSZP saját választóit megtisztelve, emberszámba véve, az elmúlt öt évben elrebegett-e saját korrupciós múltjáról egy halvány pardont? A válasz: nem. Hallottunk-e az elmúlt öt évben bárki autentikus ellenzéki politikustól akárcsak egyetlen politikai beszédet, amely – szisztematikusan elemezve a rombolást, láttatva a nyomort, az erkölcsi züllést – tetemre hívta a nemzeti együttműködést, továbbá – megérintve a nemzet lelkét – jövőképet vázolt? A válasz: nem. Kormányképesebb-e az ellenzék ma, mint öt éve volt? A válasz: nem.)

Új politikai erőre és új emberekre lenne szükség. Ahogy a 19. században és azután később Bibónak sikerült, rá kell találni az erény és a nemzeti büszkeség, a szabadság hangjára. Hogy ne kelljen lesütni a szemünket, amikor a környező országokra tekintünk. Ehhez új nyelvet is találni kell.

Az antifasiszta népfrontot merő anakronizmusnak tartom. És reális veszélynek is egyúttal. A Fidesznek mentőkötél lehet az egyenlőtlen, hegemón együttműködés keresése az MSZP-vel, amelyben az ellenzéki partner legalább olyan gyenge, alárendelt, amilyen ma is. Ez az együttműködés nemcsak a Magyar Szocialista Párt, de – ha ezt lehet még fokozni – mindkét fél legrosszabb énjét mutatná. A két fáradt, korrupt, elnehezült és fantáziátlan partner csak meghosszabbítaná az agóniát, megnyitva egyúttal a történelmi utat a Jobbik előtt.

A negatív forgatókönyvek közül még viszonylag a legkevésbé veszélyesnek a Fidesz–Jobbik koalíciót tartom. Nem is lenne a dolog lényegét tekintve rosszabb annál, mint ami most van, és persze a társaság tagjai bizonyosan ráégnének egymásra. (Nem tudom, feltűnt-e, hogy miközben a Jobbik szívesen ostorozza úgy általában a korrupciót, de eddig – hasonlítsuk össze gondolatban ezt a pártot egyetlen személlyel: Juhász Péterrel – tudtommal még egyetlen korrupciós ügyet sem tárt fel.)

A magyar politika tartalékai egészen kimerültek. A közösség nem támogatja, csak épphogy eltűri a Nemzeti Együttműködés Rendszerét – annak bágyadt ellenzékével együtt.

Új lapot kell nyitni. Nem a közös ellenszenv tárgyára kell már tekinteni. Azaz nem egyszerűen az érzelmek, hanem értékek koalíciójára van szükség. Az Orbán-rendszer leváltására politikai értelemben a baloldal bizonyosan kevés. Ez az alkotmányos jobb- és baloldal közös feladata és közös felelőssége már most is. Ebben a küzdelemben mindenekelőtt egymás megbecsülését kell tanulni, ami – mintegy ráadásul – új nyelvet alkothat a jövő politikai vitái számára is.

A demokratikus választás természeténél fogva mindig kompetenciáról, nem pedig a rendszerről szóló vita. Most Magyarországon a demokratikus, tisztességes választás feltételei alsó hangon is hiányosak. Ezért talán a választásra felkészülést megelőzően inkább fair és demokratikus választást kellene követelni. Magán a választáson aligha verhető meg a NER. Fatális tévedésnek tartom ezért a 2018-as, 2022-es, satöbbi választásokra, azaz a választási kampányra készülődést.

Az ellenzék a választáson akár győzhet is. Ennek azonban van előfeltétele. Mégpedig az, hogy már a választást megelőzően a Nemzeti Együttműködés Rendszere politikai vereséget szenvedjen.