Magyarországot politikai okokból hagyta el. Öt éve Londonban él. Major Tamás osztályában végzett színészként, aztán rendező lett. Az ELTE BTK kulturális menedzser szakán is diplomázott, majd a Budapesti Gazdasági Főiskola EU-szakdiplomácia szakán kulturális szakdiplomáciai szakértői végzettséget szerzett. Tanított az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán, volt színház és művelődési intézmény igazgatója. Londonban ma egy híres mozi helyettes vezetője.

– Az alkotói sokoldalúság kapcsán említette: a művészi talentum labdához hasonlít. Akármerre gördül, bármely pályára pattan, helyén lesz, ha ott labda kell a játék lényegéhez. Esetében az történt: úgy megcsűrték, hogy nyoma sem maradt a hazai játéktérben.

– Addigra az a labda már többször is gellert kapott. 2000-ben is politikai okból küldött el a Fidesz a tatabányai színház éléről. Színes repertoárunkról úgy fogalmaztak: Tatabánya nem lehet liberális fészek. 2010-ben is hasonló okból rúgtak ki hét év után a Ferencvárosi Művelődési Központ igazgatói posztjáról, ahol a Pinceszínház és a Bakáts téri Nyári Játékok vezetése is feladatom volt.

– Indokolták?

– Annyit mondtak: szakmailag nincs értelme értékelni a munkámat, mert az előző rendszer kinevezettjeként kollaboráns vagyok. Akkoriban lett például párthű vadász a helyi szociális intézmény vezetője az addigi pszichológus szakember helyett. Kezdődött a társadalmi szintű kontraszelekció.

– A baloldal, a liberálisok sosem szelektáltak ilyen vehemenciával?

– Még tatabányai direktorként keresett meg a jobboldalhoz tartozó Pozsgay Zsolt színműíró és Kiss József rendező. Elpanaszolták: minden színháztól kidobták őket Pozsgay Szeretlek, Faust című darabjával. Én sem tartottam remekműnek, de láttam benne fantáziát. Arról szól: Magyarország azon helyek egyike, ahol együtt ülhet börtönben barát a baráttal, barát az ellenséggel, elvtárs az elvtárssal. Bemutattam. Utóbb Kiss Józsi – amúgy a színművészeti főiskola utolsó KISZ-titkára – felhívott, hogy töröljem még a telefonomból is, mert semmiféle kapcsolatot nem akar olyan emberrel, aki állami ünnepséget konferál az Operaházban, vagyis a kommunisták szekerét tolja. Operaházi fellépésem szerintem amúgy vállalható: nem pártrendezvény tribünjén voltam biodíszlet. Amikor aztán Kiss Józsi és Pozsgay kerültek pozícióba, szóba se álltak velem. Persze a történetben nem is a személyek a fontosak, hanem a jelenség. A végtelen sértettség és frusztráció. Az önreflexió teljes hiánya. Magát jobboldalinak, konzervatívnak valló szakmabeliektől gyakran hallottam egyik kedvenc mantrájukat: zsidók vagy melegek akadályozzák, hogy igazi karriert csináljanak.

– Annyi biztos: kortársukként magam is sorolhatnám generációmnak a Fidesz alatt pozícióba került tagjait, akik korábban csakis szakmai gyöngeségeiket, morális hiányosságaikat bizonyították. Lehetne akár tabula rasát csinálni, hiszen gondjaink miatt már értelmetlen a szülők, nagyszülők nemzedékére mutogatni. Ám az is tény: a háttérben rendre kiderül, miként „kollaborálnak” egzisztenciális okokból a mai hatalommal olyan korunkbeli értelmiségiek, akik magukat baloldalinak, liberálisnak vallják.

– Én is próbálkozhattam volna a hazai pályán maradni, de inkább Londonba mentem. A jelen problémái közül egyébként valóban meghatározó a korosztályunkat jellemző feszültség. Még egyetemi elő felvételisként együtt voltam katonagenerációm olyan tagjaival, mint Orbán Viktor, Fodor Gábor, Simicska Lajos. Volt köztünk bizonyos szellemi közösség az akkori rendszer lehetetlenségei miatt. Ez a lazább, szorosabb, ellentmondásoktól sem mentes közösség valójában öt éve lett végletesen elárulva. Amikor Orbánék olyan erős társadalmi és politikai felhatalmazást kaptak ügyeink intézésére, amellyel akár egy klassz országot is csinálhattak volna. De más irányt választottak.

– Csak a pénz miatt?

– Sokuk vidékiségén túl – amit önmaguk tartanak problémának – a pártjukat átszövő sértettségnek számos egyéb oka is van. Hatalmi helyzetben azzal is kompenzálnak, hogy bizonyítják: bárkit megvesznek kilóra. Miközben a rendszerváltást követően ez az első olyan kormány Magyarországon, amely a rezsicsökkentés lózungja mellett valójában csak elvesz a választópolgároktól. Alap- és szabadságjogokat, az élhető életet. Mindezt egy tősgyökös angol polgár nem is tudja felfogni a maga négyszáz éves demokráciájából.

Fotó: Kovalovszky Dániel

– Ön miként került közéjük?

– Ötvenévesen, mindent feladva, Londonban élő lányomra támaszkodva, némi nyelvtudással. Lényegében hatalmas tehertől szabadulva. Esterházy Péter írja: ha nincs semmid, az éppen olyan aggodalommentes lelkiállapot, mint amikor mindened megvan. Az első állásomat producerként kaptam egy off-westend színház musicalprojektjében. Kellett hozzá egy ismerős ajánlása is, de a teljesítmény döntött. Ahogy utóbb is, amikor egy híres moziban kezdtem dolgozni. Korábban színházként működött, ahol Sarah Bernhardt is játszott. Máig legendás hely, olyan találkozásokra adott lehetőséget, amelyek során elbeszélgethettem például Ralph Fiennesszel, Jeremy Ironsszal. Színészként erős élmények ezek, még ha most más szakmában élem is ki a kreativitásomat.

– Mennyire maradt idegen szűkebb és tágabb angliai közegében?

– Semennyire. Különösen hangzik, de például azért sem, mert Angliában mindennek valós, pénzben kifejezhető ára van. A valódi kapitalizmus keményebb ugyan, mint a maszatolós uram-bátyám rendszerek, ám ott a dolgok áráért azt kapod, ami azért valóban jár. A nem olcsó buszbérletedért, vonatjegyedért pontos és tiszta szolgáltatást, az egészségbiztosításodért – magyar szemmel nézve – szállodai szintű kórházi ellátást. A szerződések átláthatók, nincs bennük sumákság, ismeretlen a csúszópénz, a korrupció nem része a mindennapoknak. A korrekt, átlátható rendszer szabályai mindenkire egyaránt vonatkoznak, aki elfogadja azokat. Tökmindegy, valaki érkezett-e valahonnan, vagy beleszületett. A moziban ma már helyettes vezető vagyok. Van húsz emberem: spanyol, ghánai, lengyel, svájci. Elvettük az angolok munkáját, de nem érzem, hogy ez zavarná őket. A statisztikák szerint napi szinten harmincezer betöltetlen állás van Londonban.

– Mintha a kivándorlást szorgalmazná. Pedig minden honi tébolyunk mellett is sokakat tartanak itthon erős érzelmi kötések.

– Édesanyám azt mondja: a Skype-nak köszönhetően többet beszélgetünk mostanában, mint amikor még itthon éltem. Számára az jelent örömet, ha a gyereke, unokája tébolymentesen élhet. Olykor persze hazalátogatok, ám boldog emberrel még nem találkoztam. Az sem elégedett, akinek munkája van, az is frusztrált, aki a Fideszre szavazott. A politikusok többségén azt érezni: hazudnak, s ezt maguk is tudják, ahogy azt is, hogy tudják róluk. Ép elmével ebben nincs semmi jó. Miként az sem mutat mentális egészséget, hogy nácit neveznek ki egy színház élére. Vagy hogy megszüntetik a szegénységet jelző éves statisztikai felméréseket, amikor az ország fele mélyszegénységben él.

– Meredek lenne azt állítani, hogy őrültekháza lett az ország.

– A műveletlenség bizonyos helyzetekben patologikus következményekkel jár. A sokat szidott Aczél György művelt, olvasott ember volt. A mai illetékes fiúkról messziről üvölt: nem olvasnak, nincs kulturális hinterlandjuk. Azok darálják be az értékadó, a minden nemzet számára tartást és fogódzót is jelentő kultúrát, akiknek fogalmuk sincs a kultúra lényegéről. A baloldali, liberális ellenzék mégsem tud mit kezdeni velük. A legfinomabban fogalmazva is: nem normális helyzet.