A NEMZET EMLÉKEZETE

Nem tudjuk mi becsülni az értékeinket, kérem. Amink van, az ablakon szórjuk ki, jobb esetben érdemtelenekre pazaroljuk, míg a haza valódi hősei és bölcsei rongyos havi kétmillió nettóból kénytelenek nyomorogni, szerény viskóikban. Vegyük csak a szegény, igazmondó Schmitt Pált, ezen a kegyelemkenyéren tengődik, nem jut neki mindennap kaviárra sem, míg közben milliónyi közmunkás dőzsöl havonta pár tízezerből.

Tarthatatlan állapot ez, kérem. Ráadásul a derék, becsületes férfiúra ráégni látszik a hazugság és a plágium bélyege, holott pedig nyugodtan kimondhatjuk, hogy távol áll az igazmondástól és kevéssé mondható saját szellemi termékének az a disszertáció, melynek doktori címét köszönheti. De ő kitart, amint nyilatkozatait olvasom, hallgatom, arra a legbüszkébb, hogy van benne kitartás, és bőszen tagadja – no, nem a plágiumot, hanem azt, hogy elvesztette doktori címét. Pedig hát elvesztette, éspedig egészen pontosan 2012. március 29-én, mikor is a Semmelweis Egyetem szenátusa 33:4 arányban megfosztotta tőle.

Dehogy fosztotta. Mind rosszul tudjuk. Tegnap azt nyilatkozta a Sport Plusznak, hogy ő még doktor.Mármost, azt beszél, amit akar, de ne csodálkozzon, ha hazug hírbe keveredik. Lássuk csak, miket beszél?

Dehogy nyerte, jó uram, dehogy nyerte. 2013. március154-én zárta le az egyetem a felülbírálati eljárást, és kimondta, miszerint:

Hát nem tetszik emlékezni az esetre? Pedig a végzés szerint ott nagyméltóztatott lenni, sőt, ki is jelentette, hogy a Jogorvoslati Bizottság személyesen meghallgatta. Mégis, miként tetszik doktor lenni? És miféle? Csak reményleni merem, jó köztársasági elnök uram, derék excellenciás, hogy nem sebészfőorvosnak méltóztatik nagyképzelni magát, mert akkor, ahogy én ezt az országot ismerem, előbb-utóbb operálni is fog. Elnök úr, lássuk csak, hogyan fogalmazott ön ez üggyel kapcsolatban idén, március 22-én?

Tehát akkor még nem volt doktor már, sőt, nem is volt nagy kedve megszerezni ezt a címet. Megszerezni, mondom, nem visszaszerezni, mert az első kísérlet kudarcot vallott. No, de idén márciusban még irodalmi babérokra tört, könyvet akart írni, angol nyelven, a fenntartható fejlődés és a sport kapcsolatáról. Érdeklődve vártam a minden bizonnyal forradalmian új eszméket felvető kötetet, hetente jártam a könyvesboltokat, az eladók lelkére kötöttem, ha megérkezik, tegyék félre, de épp oly kevéssé írta meg, mint a beígért PhD-dolgozatot. Elnök úr, ne kerteljünk: ön írás helyett inkább tárogatózott. Ami nagyon szép hangszer, csak vajmi bajos belőle doktorálni.

És most azt mondja, doktor. Mindenki rosszul emlékszik. Tízmillió amnéziás áll körben, és egyetlen memória ép, az is az öné. Elnök úr, nekem van egy olyan érzésem, hogy ön karrierjét és jelenlegi társadalmi pozícióját, havi nettó kétmilliós állami jövedelmét és egyéb bevételeit, az önt megillető címeket és titulusokat is mind annak köszönheti, hogy egy egész életen át, lankadatlan kitartással hülyének nézett a világon mindenkit. Mivel pedig kitartóan tette ezt, az emberek – egyenként – hajlamosak voltak el is hinni, hogy ők emlékeznek rosszul, hogy ők tudnak valamit rosszul. Pedig, lássuk be, önnek szép, gazdag, teljes élete volt, a sors a tenyerén hordta, sosem szenvedett, egy pillanatig sem kellett harcolnia a megélhetésért, nem érte méltatlan megkülönböztetés, nem volt gond a kenyér vagy a fűtés. Az volt a gond, melyik állást válassza, hol nyaraljon, hová építse a hétvégi házat. Öt ingatlanja van, de a hatodikban lakik, mert azt az állam biztosítja. Elnök úr, ön elolvashatta kamaszkorában Karinthy halandzsa-emberét, aki a kávéházban addig mondja az ismeretleneknek, hogy „kiszera méra bávatag”, míg azok – szégyellvén értetlenségüket – kiperkálják az öt pengőt. Elnök úr, ön végighalandzsázta ezt a szép, gazdag, sikeres életpályát, és azt hiszi, ez a módszer verhetetlen. Mint mondja, „a politikában sikerült egy új stílust” bevezetnie.

Hát, ez kétségtelen. Az országot most is az ön tanítványai vezetik, a halandzsa-emberek, ha valami elfogadhatatlant akarnak lenyomni a torkunkon, azonnal elkezdenek értelmetlenségeket beszélni szabadságharcról, nemzeti érdekről, vérzivataros századokról, kiszeráról, méráról, bávatagról. Mi meg csak nézünk hülyén, és a vége úgyis mindig az, hogy odaadjuk az öt pengőt.

Csak épp lassan az utolsó öt pengőnknél tartunk, ezt már ki nem halandzsázzák belőlünk sehogy. Elnök úr, félő, hogy ki fogjuk dobni a halandzsa-embereket a kávéházból előbb-utóbb.

Azonban addig is, szeretnék konstruktív javaslattal élni.

Elnök úr, ön amúgy is a Nemzet Sportolója. Kell önnek ez a cím, kétségtelenül kell, hiszen havi fél millió forintot hoz a konyhára.

Javasolnám, hogy nevezzük ki emellé a Nemzet Emlékezetének is.

Legyen azonban ez a cím olyan kitüntetés, amivel pénz nem jár.

Csak a szégyen.

Szele Tamás